polbiznisz

Kedves Verebes István!

Elnézést, hogy így ismeretlenül megszólítom itt, a Kálvin-téri villamosmegálló lépcsőjén. Nem fogom feltartani sokáig, látom, hogy siet.

Szeretném a tudomására hozni, hogy mérhetetlen módon rühellem önt, és köreit.

     Ha meghallom a felvétellassításhoz hasonló, némi nazalitással kevert Darth Veder-hangját, vagy akár a sípoló-harákoló lélegzetvételét, elfog a heves vágy, hogy leverjem a fejéről a mínusz tíz fokban is következetesen hordott napszemüveg-vajdakalap összeállítást.

     Ha feltűnik az ön kiégett alabamai szaxofonos feje a tévém képernyőjén - hál' Istennek, ez ritkán fordul elő, mert nemhogy RTL-klubot, de tévét sem igazán nézek - tigrisbukfenccel vetném magam a távirányítóra, hogy végre megszüntethessem ezt az áldatlan állapotot. Sajnos józan homo sapiensként tisztában vagyok azzal, hogy hiába …sznám ki nagy lendülettel a csukott ablakon a készüléket, ön attól még millió másik televízió képernyőjén mérgezné tovább a lelkeket (rádiót nem hallgatok, és az önnel kapcsolatos internetes megjelenéseket sem követem, így ezekről nem tudok sajnos nyilatkozni).

Hogy miért zaklatom én önt ilyenekkel?

     Pofonegyszerű. Ön ezer meg ezer alkalommal - gyakran közpénzen élősködve - vághatta a pofánkba, hogy utál minket, magyarokat. Nem feltétlenül mindnyájunkat, és nem is mindig, de alapvetően azért igen. Amióta az eszemet tudom – és ez, higgye el, nem kevés idő, még ha leszámítjuk a péntek estétől vasárnap reggelig terjedő időszakokat, akkor sem – ön a magyar nemzetet gyalázta hol nyíltan, hol burkoltabban, akár a Mikroszkóp színpad sótlan borzalmaira, akár a Heti Hetes belterjes liberális melegágyára, akár a Nap-Keltében lenyomott cigánymosdató hazudozásaira gondolunk.

     Azt most hagyjuk, hogy a kedves fia számára honnan lopatott milliókat, hogy a drága gyermek számára is biztosítsa a további megélhetést, fátylat rá. Ha kicsit feltúrnám a google-t, bizonyára még cifrább ügyek is előkerülnének, de látom, már tényleg sietős a dolga, rövidre fogom.

     Önnek millió alkalma volt elmondani, hogy mennyire semmibe veszi a magyar emberek érdekeit, értékrendjét, múltját, jelenét, jövőjét – beleértve az enyémet is. Önnek volt lehetősége évtizedeken keresztül, először Jancsó úr emlőin nevelkedve, majd saját lábakon állva személyesen engem gyalázni, mint a magyar nép egyik tagját.

     Nekem sajnos nem álltak rendelkezésemre ilyen eszközök. Hát méltóztasson akkor tudomásul venni: én is utálom magát. „Nem kicsit, nagyon!”

Pardon, itt a villamos. További kellemes napot!

(a szerző utópiája arról a helyzetről, amikor a Kálvin téri villamosmegálló lépcsőjén leszaladva egyszer csak szembe jön Verebes István, és a szerzőnek van három perce megállni, és a fenti gondolatokat választékosan kifejteni a művész úrnak, aki végig is hallgatja a szerző mondandóját)